2. rész: A mi orgonánk

Cikksorozatunk első részében megismerkedtünk azzal, miért is van igazán nagy szerepe az orgonának a liturgiában. Ez azonban egy általános leírás volt csupán. Lépjünk be ezúttal a pécsváradi Nagyboldogasszony-templom kapuján, forduljunk balra, és elhaladva a hegedűablakkeretes, bányavágat-háttér előtt álló Szent Borbála mellett, nyissuk ki a karzat ajtaját. Induljunk el a kőből készült, a cipők talpa alatt megkopott csigalépcsőn felfelé. Felérve a karzatra menjünk közelebb a hangszerhez, és vessük tekintetünket a betegségében is méltóságteljesen pihenő, mégis szolgálatkész hangszerre.

A kezdetek

Ha megnéztük az orgonát, képletesen is lépjünk közelebb hozzá és vizsgáljuk meg kicsit jobban: A rendelkezésünkre álló források bizonyossá teszik, hogy a templom 1767-es felavatásakor a hívek egy orgonát is kaptak. Volt is ki megszólaltassa azt, hiszen az iskolamester, Pögner János személyében egy orgonista is élt Pécsváradon. Sajnos arról semmilyen információ nem maradt fönn, hogy vajon ki lehetett az orgonaépítő mester.

Azonban a hívek már hamar találkoztak azzal a problémával, amely jelenleg minket is súlyt: már 1779-ben figyelmet kellett szentelni a hangszer felújítására. Majd 1810-ben ismételten hozzányúltak, és 1828-ban egy kérvényt nyújtott be a plébános az orgona felújítására, melyhez az egyházközség végül 300 forintnyi támogatást kapott.

Mielőtt a felújítások sorát tovább folytatnánk, érdemes ezen összeg fölött egy picit elidőzni. Az Ártörténet.hu, pénz- és ártörténeti szakportál szerint ez mai összegen számolva valamivel több mint 1,7 millió forintnak felel meg. Persze ez sok mindent nem mond, hiszen egész más volt a pénz értéke ekkoriban. Ehhez az összeghez a pesti aljegyző fizetése volt mérhető. Egy kétkezi munkás ennek a tizedét sem kereste meg. Az összeg tehát viszonylag tetemesnek volt mondható.

1834-ben ismét panaszkodott a templom orgonistája, hogy javításra lenne szükség. Végülis erre 1837-ben került sor, mintegy 400 forint összegben.

Sajnos plébániánk történetének aprólékos szakirodalmi feldolgozása 1845-tel megszakad, ezért részletesen datálva valamennyi későbbi javítási munkát nem tudunk felsorolni. De erre talán nincs is igazából szükség. Amit mindenképp fontos kiemelni, hogy a 19. század végén, 1883-ban egy komolyabb átépítésre került sor. E feladatot a híres pécsi orgonaépítő mester, Angster József végezte el, melynek emlékét egy kis tábla máig őrzi az orgonán, annak billentyűzete fölött. Később még biztos, hogy komolyabban hozzányúltak az orgonához, hiszen villamosították azt. Azonban a jelenleg feltárt források alapján ezt nem tudjuk datálni, ahogy a feladatot végrehajtó mester kilétét sem ismerjük.

Végezetül az utolsó nagyobb felújításra a 20. század legvégén került sor, amikor Székely Miklós, pécsváradi kötődésű orgonaművész felfedezte, hogy a hangszer újfent gyengélkedik. Az orgona felújításához szükséges pénz összegyűjtéséhez az orgonaművész számos jótékonysági koncertet adott, és a Várbaráti Kör is tevékenyen hozzájárult. Szép példa ez tehát arra, hogy összefogással és odaadással ezúttal is elérhetjük, hogy orgonánk a teljes pompájában vezethesse az énekünket!

Miért romlik el az orgona, és mi most a baja?

Az orgonánk rövid történetéből láthatjuk, hogy fajsúlyos, és rendszeresen visszatérő kérdés annak felújítása. Biztosra vehetjük, hogy a mostani felújítás után, ha évtizedig is jól fog szolgálni, ismételten fel kell majd újítani. De miért van ez?

Ha egy egyszerű választ keresünk, akkor azért, mert egy használati tárgy, és ahogy otthonainkban is tapasztalhatjuk, amit használunk, bizony elkopik, elromlik. Ebből a nézőpontból tekintve, egy több száz éves használati tárgy új életre keltéséről beszélhetünk. Mit használunk napjainkban ilyen sokáig?

Ezzel persze nem született válasz arra a kérdésre, miért romlik el (rendszeresen) egy orgona. Egy összetett, több száz mozgó alkatrészt tartalmazó, bonyolult mechanikájú rendszerről van szó. Ezek az intenzív használattól kopnak, elhasználódnak. Mindezt tetézi, hogy egy öreg – méghozzá tekintélytisztelően öreg – hangszerről beszélhetünk. Mind a fa, fém, bőr alkatrészek elfáradnak. Ugyancsak nem kedvező az orgona számára, hogy egy változó páratartalmú és hőmérsékletű, poros környezetben végzi a szolgálatát. Ha ezeket átgondoljuk, nem is annyira meglepő, hogy templomunk egyik éke jelenleg betegeskedik. Ezzel pedig el is jutottunk oda, hogy mi a baja a hangszernek, és milyen munkákat kell elvégezni rajta.

Gyakorlati oldalról megfogva, a fő probléma az, hogy a hangszer egyre kevesebb és kevesebb hang leadására képes. Illetve fizikai értelemben is egyre nehezebb a hangszeren játszani, ami a kántor munkáját nehezíti meg. Mindez abból fakad, hogy szükség lenne a billentyűk és pedálok javítására, az orgona szélládájának és valamennyi sípjának felújítására, szelepjavításra, mutterlik, traktúralécek és vinkli tengelyek cseréjére, és még néhány kisebb-nagyobb alkatrész javítására, cseréjére. Valamint végül, de nem utolsó sorban egy alapos nagytakarítás is kijár a hangszernek.

És hogy néha mindezek ellenére mégis életet lehet csiholni az orgonába? Ez valóban így van. De sajnos már csak mindenféle félmegoldásokkal…

Ha nem szeretnénk, hogy az orgona végleg elnémuljon, muszáj foglalkoznunk a felújításával. Még akkor is, ha tetemes összegről van szó.

Köszönjük, ha adományával hozzá tud járulni az orgona felújításához!

Cikksorozatunk harmadik részében arra tekintünk rá, milyen példákat találhatunk egyházközségünk történetében az eredményes összefogásra egy-egy cél elérése érdekében!

Felhasznált irodalom

(1990. 03. 02.) A pécsváradi orgonáért… Dunántúli Napló. 6.

Borsy, J. (2017.). A pécsváradi plébánia és templom története 1711 és 1850 között. In. Gállos, O. (Ed.). A 250 éves pécsváradi Nagyboldogasszony templom. Pécsváradi Várbaráti Kör. 5–56.

Borsy, J. (2001). Pécsvárad története 1686 és 1848 között. In. Füzes, M. (Ed). Pécsvárad. Pécsvárad Város Önkormányzata. 237–300.

Hodnik, I. (1992. 08. 23.). Túllépni, meghaladni, hatni és átadni. Beszélgetés Székely Miklós, pécsváradi származású orgonaművésszel. Új Dunántúli Napló. 4.